A nyolcvanas évek kvarcjátékai, bruszlifilmjei és számológépes kvarcórái egy egész generációt neveltek fel. Az  akkor cseperedőké volt az emberiség történetének utolsó nem-online gyermekkora. Azóta minden megváltozott. Nincsenek már elfelejtett találkozók, mert rácsörögnek a feledékenyre, nincsenek már "Jé, hogy megváltoztál!" vagy éppen "Hát, te semmit sem változtál az elmúlt ötvenkilenc évben!" típusú mondatok, mert van fészbuk és iviv. És nincs szükség már arra sem, hogy emberek közé menjünk, hiszen van fészbuk és iviv.

Az emberekkel különben is, de leginkább együtt is csak a baj van. Beszélnek, néznek, jönnek-mennek, lélegeznek, sustorognak, reklámszatyrot zörgetnek, egyszóval borzasztó ellenszenvesen viselkednek. De szerencsére van fészbuk és iviv, sőt, online pizzarendelés, amivel az egyetlen gond, hogy azt is végül ember hozza ki. Azért bízhatunk benne, hogy ez is fejlődni fog a közeljövőben.

A cset már gáz, a tvitter (ami twitter) is rég elhúzott mellettem, a lájkolás per óra együtthatóm még messze elmarad az átlagtól, a telefon pedig sokkal okosabb nálam. Semmi szükség tehát az emberekre. Ja, és unalmasak is. Nincs rajtuk pl. sudoku. Akkor pedig mit lehet velük kezdeni, de őszintén?