Egy leendő néhai ...

Néhaiként az ember sokkal bölcsebb és magabiztosabb, hiszen már túl van az egészen...

A másik blog

Utolsó kommentek

  • Simon.Péter: @DanielClyburn: vidékiek és fővárosiak. :) (2017.01.15. 19:19) Jelek
  • DanielClyburn: Ezek melyik éttermek és kávézók? (2017.01.15. 15:54) Jelek
  • Simon.Péter: @DanielClyburn: De az. Az UV nagyon hangulatos villamos volt, csak nem télen. (2017.01.10. 18:34) Kis pesti csoda
  • DanielClyburn: Ez nem UV-villamos? Az volt hideg és zörgős. A vezető meg szétfagyott a fülkében. Ezek már pár éve... (2017.01.09. 19:10) Kis pesti csoda
  • Simon.Péter: Akkor kénytelen leszek új blogot indítani "Egy volt leendő néhai visszaemlékezései" címmel. (2011.10.23. 21:40) Itt az idő!
  • Utolsó 20

Győr, timelapse

2017.06.05. 18:56 - Simon.Péter

Több ilyen már tényleg nem lesz,

2017.03.21. 22:51 - Simon.Péter

jelek.JPG

amikor így rámozdulok egy előadóra és arról szól az egész. De komolyan! Csakhát van, hogy hatással van rám. Ilyen volt Jain. És ilyen ez a Stromae művésznevű belga is. (szintén "érdekes" életútja van, kilencéves volt, amikor apját Ruandában megölték) Amíg Jain csak jó úton haladó aspiráns a világsztárságra, addig Stromae már "készen van" a maga sokmillió eladott lemezével és a lassan 500 milliót közelítő nézettségével, ahol a legnépszerűbb klipje tart. Egyedi, hatásos és szintén vitathatatlanul tehetséges.

 És ha már neten megismerhető sztárok: íme az egyik legjobb alkotása, ami a netes megosztóoldalakról szól. Kicsit egyszerű, kicsit sablonos, mégis az egyre hízó, az ember életében mindent felzabáló csivitelő madárka elég szemléletes metafora és túlmutat a Twitter-jelenségen. Mindez a Carmenre épülő dallamvilággal. Az előadó franciául énekel, de angol felirat van hozzá. (megtalálható a dal a klip nélkül magyar felirattal is)

Elég erős klip, főleg a vége, de ha már erős, a rákról szóló talán még erősebb, csak másképp. Ez nem az, amit többször is szívesen néz meg az ember, mégis nehéz lesz elfelejteni. És ez is a tehetséges előadó egyik ismérve. Vagy megunhatatlant csinál vagy felejthetetlent. Neki mindkettőből akad néhány, ez a klip az utóbbira jó példa:

És arra is jó példa ez, hogy egy minden mást kizáró, jó hangzású fejhallgató és egy kellően nagy és kellően közelről bámult monitor mennyire képes felerősíteni egy ilyen klip hatását. (vagy csak nálam van ez így?)

És hogy legyen egy, ha nem is vidám, de nem ennyire letaglózó példa is a végére, íme egy kreatív előadás, aminek az alapja egy jó ötlet, amit aztán divatosan szólva "kimaxoltak". A két arc váltakozását mindig követi a fények és a környezet változása is, és hozzá még pár apró, jól működő ötlet a koreográfiában. Ezek hiába lennének jók, ha nem lenne jó alap hozzá maga a zene. Annak ellenére, hogy a kliphez nincs (más formában egyébként van) angol felirat, franciául is szórakoztató. Ez az az eset, amikor a nyelv hangzása is ad még valami megmagyarázhatatlan pluszt az előadáshoz. A franciául értők helyzetébe sajnos nem tudom beleélni magam, hogy úgy milyen...

 Több előadót, remélem, már nem fogok ide citálni, elég volt ez a két, egészen más stílusú példa. A "jútúberség" és a közösségi oldalakon való létezés világa meg túl hosszú téma lenne önmagában is, így az most nem fér ide. Talán legközelebb. Esetleg utána eggyel. Vagy kettővel.

Szökevény

2017.02.11. 18:19 - Simon.Péter

 Tudta jól, hogy értékes és egyedi. Nincs még egy olyan, mint ő. Egy hatalmas dobozban lakott rengeteg társával és csak néhanapján engedték ki őket, hogy egymáshoz láncolva végigfussanak egy vakító lámpa előtt. Ebben az esztelen rohanásban egy másodperc alatt huszonnégy társával robogott el a kegyetlen fény előtt, hogy aztán hamarosan visszakerüljön a sötét dobozházába. Egy pillanatra láthatta csak fordított, nagyított mását valahol a távolban. Milyen méltatlan ez!

 Őt Wes Anderson teremtette és nem volt még egy olyan, mint ő. A mellette lévők nem sokban ugyan, de különböztek tőle. És nem volt még egy olyan, aki ennyire Wes Anderson - darab lett volna. Mindegyikük a Mester gyermeke volt, de úgy érezte, nincs még egy ilyen tökéletes színvilág. Szomszédaiban már nincs meg így ez a kissé múltba révedő hangulat. Hiszen nála teljesedik ki a pasztellszínek melegsége és nyugalma. Az a furcsa, kicsit magányos, elgondolkodó melankólia. A kimért, ízléses kompozíció, amihez tudat alatt illatok és hangok is társulnak. Érezni a gyümölcstea illatát és távolabb, talán a szomszéd szobában mintha egy kandalló ropogna. Néha halkan megcsörren a teáskészlet valamelyik darabja. Ez mind ő volt. Ő idézte elő és a hatalmát bizonyította. És nincs még egy ilyen szimmetria - ó, azok a szimmetriák! A Mester hogy szerette őket! És ő ezek közül is a legtökéletesebb volt. A legtökéletesebb Wes Anderson - alkotás volt valaha. És többet akart, mint egy vakító villanás után eltűnni a dobozban.

 Naponta kétszer, néha háromszor vették elő és ehhez igazította a tervét. A megfelelő pillanatban csak egy hajszállal közelebb lenni a vakító fényhez, hogy kicsit megolvassza a perforált béklyót, ami a szomszédaihoz láncolta. Csak rándulni egyet, hogy fáradjon a kötelék. Néha kicsit fájt, túl közel került hozzá, és megégette magát, de egyszer csak megadta magát néhány milliméter és egy repedés jelent meg a vékony perforációban. Aztán még néhány alkalom és megtörtént. Az utolsó fájdalmas rándulásnál, amikor minden eddiginél közelebb futott a fényhez, végre sikerült elszakadnia a szomszédjától. Az egyiktől teljesen, a másik oldalon még tartotta néhány milliméter. A rohanás hirtelen megállt.

 Aztán nem emlékezett rá, mi történt. Egy olló csattogott, ragasztószalag recsegett egy hatalmas kézben, aztán, mintha minden ment volna tovább. De ő már nem volt ott. Az asztalon feküdt mozdulatlanul néhány hozzá hasonlóval, tőlük is elszakítva. Látta a hatalmas gépszörnyet, amint vadul hajtja volt rabtársait a vakító fény előtt, látta a szörnyhöz csatolva régi dobozbörtönét. És látta a keskeny fénysugarat, ami a gépház falán lévő lyukban eltűnt, hogy egy messzi, fehér falhoz csapódjon, villódzó színekkel leöntve azt. 

 - Jólvan, jólvan, bejöhetsz, csak maradj csendben! - a hatalmas kéz tulajdonosának dörmögő, lefojtott hangja volt. Aztán halk kuncogás, motoszkálás és az asztal felett egy kislány feje jelent meg. Széles mosollyal, és hatalmas copffal mindkét oldalon. Eltűnt. Mi történik? Hirtelen felborult a világ. Egy kéz ragadta meg és vakító fényár öntötte el.

- Nézd, apa, milyen szép! - és a zseblámpa fényén át csodálta új zsákmányát. 

- Mondtam, hogy csak akkor maradhatsz itt, ha csendben leszel! Ne mondjam még egyszer! - a hang fojtott haragja ellenére csak egy kis kuncogás volt a válasz. Aztán tovább fürdött a fényben. A kislány forgatta, nézegette még egy darabig.

- Apa, nem lehetne lefényképezni? Tudod, úgy, hogy nagy legyen! Olyan szép! - ezt már suttogva mondta, de azzal az izgatott, gyermeki suttogással, ami talán hangosabb, mint a beszéd. A mély hang most nem válaszolt. Egyszer csak ismét táncolni kezdett a világ és a hatalmas kéz szorította ismét. Aztán megint a fény. Az a rettenetes, erős fény. Forgatták, émelyítő magasságba emelték, aztán megint az asztalon találta magát. Végre egy kis pihentető sötétség!

- Majd kitalálok valamit - mondta a fojtott dörmögés megint - de most már maradj nyugton! És vigyázz rá, ne veszítsd el!

Aztán megint táncolt egyet a világ és kuncogás közepette egy zsebbe került.

Vajon mennyi idő telhetett el? Fura, összemosódó emlékek... hideg, erős fények, villanások. Csobogás. Folyadék marta, valami hűs zuhany öblögette. Lágy fuvallatok, csepegés. Fogalma sem volt, mi történt és mennyi idő telt el a szabadulása óta. Lassan ocsúdott valami fura, mozgalmas álomból. Finom, lágy fényben fürdött és minden sokkal kisebb lett. Nem! Ő lett nagyobb! Hatalmas lett! És egészen másképp állt minden körülötte, mint eddig. Már nincsenek szomszédai! Egy gyönyörű, saját keretben terpeszkedett, egyedül. Egy szoba, alatta ágy. Alatta az ágyon egy kisgyerek-méretű játékmackó bámulta a szemközti falat. A kislány! Hát persze, most már mindent értett. A szoba falán volt, egyedül, hatalmasan, egy gyönyörű keretben. 

Aztán valami megmozdult a szemközti falon, kinyílt egy ajtó és egy fej jelent meg két hatalmas copffal, és a vidám szempár egyenesen rá nézett. Mosolygott.

wesand_2.jpg

Jelek

2017.01.15. 13:59 - Simon.Péter

Címkék: ember

fogaskerek.JPG

A kajafutár már előre bekészíti a visszajárót - tudja, mennyi borravalót szoktam adni. December végén pedig "buékol" és minden jót kíván arra az esetre, ha már idén nem találkoznánk; azt meg tudtuk, hogy jövőre megint biztosan fogunk.

A kedvenc evőshelyemen a kedvenc pincér már tudja, mit szoktam enni, néha csak azt kérdezi, autóval jöttem-e, mert ez dönti el, hogy fröccs lesz a vacsi mellé vagy egy mentessör.

A Libriben a pénztáros hölgy külön nekem szánt, széles mosollyal üdvözöl, pedig többet bámészkodom ott, mint vásárolok (talán pont ezért? jajj!).

A kávézóban a srác már megkérdezi, hogy Jemeni? (ami a fűszeres kávé) - mert tényleg azt szoktam ott inni.

 Jelentéktelen, de szívmelengető apróságok ezek. Ezek teszik emberivé az egyébként - ne legyenek illúzióink - bármelyikünk nélkül is ugyanolyan jól és hatékonyan működő gépezetet. És ettől már szinte el is felejti az ember, hogy csak egy apró adaléka az ételküldők bizniszének, a vidéki étkező-kiskocsma nyereségének, a Libri eladásainak vagy a Frei-kávézó (még mindig nem tudom, mi a neve) üzletmenetének. Ilyenkor jó tudni, hogy amellett, hogy ezeknek a gépezeteknek a fogaskerekeként vagy üzemanyagaként jár-kel az ember, ez a gépezet is emberekből áll és ezek - ellentétben magával a gépezettel - nem csak egy tételként tekintenek a velük kapcsolatba kerülőkre.

 Egy gépezet részének, kiszolgálójának vagy üzemanyagának lenni úgy, hogy gépként tekintek rá, messze nem olyan kellemes mint úgy, hogyha tudom, hogy emberek vannak ott is, emberek működtetik a maguk bajaival, kedvességeivel, morózusságukkal; sőt, néha emlékeznek egy másik emberre, ami egyébként ezeken a helyeken, ekkora embertömeget kiszolgálva a legkevésbé sem elvárható. Meg is lepődöm mindig, kicsit olyan, mintha váratlan ajándékot kapnék egy ismeretlentől.

 Még akkor is jó ez, ha esetenként morcosak. Az ismerős morcosság is sokkal jobb, mint az embertelenség vagy a hideg közöny. Mert a morcos, az legalább valamilyen és lehet hozzá viszonyulni valahogy. A "vala..." sokkal jobb, mint a "semmi..."

 És ezeket a pillanatokat igyekszem nem tönkretenni azzal, hogy rájuk telepszem. Egy-egy ilyen pillanatot nem tekintek úgy, hogy "felhívás keringőre", hogy a legközelebbi alkalommal már a férje, felesége, fia-lánya, barátnője egészségi állapotáról érdeklődjem. Nem hinném, hogy igénylik, és ezzel jót tennék, de nem is vagyok alkalmas arra, hogy megtárgyaljam valakivel a semmit csak azért, hogy ne legyen csend. És azt is sejtem, hogy van még hozzám hasonló néhány vagy néhány tucat ember, akik, ha mind felpörögnének egy-egy ilyen pillanattól, akkor jó eséllyel a nap végére az őrületbe kergetnék ennek a jó pillanatnak a megteremtőjét. És kár lenne érte. (Van egy nagyon jó mondás: "Az igazi barátság az, ahol már nem kínos a csend.") 

Sokkal értékesebb ez így. A kevesebb néha több. Sőt, a kevesebb szinte mindig több. És idővel, ahol ebben több van, mint kedvesség, emberiesség, ott úgyis lesz ennél több. Nem kell siettetni, sem erőltetni. Kiforrja magát, ahol kell. Lehet, hogy pár nap, hét, hónap, év múlva egy jót vacsizunk, kávézunk, beszélgetünk majd valamelyikükkel. Vagy összefutunk máshol, más környezetben és akkor megörülök majd a helyzet váratlanságának. Az is lehet, sőt, sokkal valószínűbb, hogy nem. Vidék és a főváros között gyakran ingázva néha itt, néha ott - ennek már csak a valószínűségszámítás szabályai miatt is kicsi az esélye. És ezt azért gyakran sajnálom is.

 De ha ennek ellenére is ezeknek a jó pillanatoknak egyike-másika bárhogy is továbbfejlődik, akkor már megérte. Az evolúció sokkal általánosabb elv, mint ahogy biológiából tanultuk, érvényes erre is - ami gyenge és tartalmatlan, az nem éli túl a pillanatot, ami erős vagy arra érdemes, az előbb-utóbb úgyis utat tör magának.

 Az ilyen élmények kicsit érthetőbbé teszik a 19. századi kávézók kultuszát. Az "irodalmi kávézók" világa volt a modern irodalom bölcsője, ahová írók, tudósok, kritikusok nem csak kávézni jártak, hanem a második otthonukká vált, ahol idejük jó részét töltötték. Olcsó és hatásvadász lenne lenne azon rugózni, hogy nem volt még net, de még tévé sem, ezért kénytelenek voltak minden élményre élőben szert tenni. Az interakció egyetlen módja a találkozás volt. Esetleg a valószínűtlenül hosszú ideig utazó kézzel írt levél.

Másik és hosszabb téma, hogy eléggé abszurd az irodalom ezen korszakát modernnek nevezni, de félek tőle, hogy még így tanítják, kellőképpen elriasztva minden gyereket attól, hogy a kötelezőkön túl valaha is könyvet vegyen a kezébe. (Az ifjú Werther szenvedése egyszerűen nem nyerhet az internettel szemben, de Rejtőnek, Vernének vagy Harry Potternek talán még lenne rá esélye; aztán jöhetnének a nehezebb darabok is)

 Mindezt úgy irigylem, hogy kevés dolog állhatna távolabb az irodalom bármilyen megnyilvánulásától, mint a jelenlegi munkám; de nem is ezt irigylem, hanem azt a bizonyos mindig ismerős, hazatérős, emberközeli kávéházi hangulatot.

 Ezek a villanásszerű élmények a tömegeket kiszolgálni akaró mindennapokban nem jellemzőek, vagy csak nyomokban. És pont ezért ezek ritka pillanatok nagyon értékesek. 

Lehet, hogy úgy százhúsz évvel lekéstem a saját ideális születési időmet? Ma már én sem választanám visszamenőleg a kávéház-kort, mert a netkorszak és a high-tech hiányozna. Nem tudom, mi a megoldás.

Kis pesti csoda

2017.01.08. 01:55 - Simon.Péter

villamos.jpgA leghidegebb este volt az utóbbi időben, a tél mintha néhány óra alatt akarta volna pótolni eddigi mulasztásait, kegyetlen, csontig hatoló levegőt fújt a megállóban várakozók arcába.

 A villamos hang nélkül gurult be a peron mellé. Ugyanolyan rozoga, zajos, hideg, huzatos jószágnak tűnt, mint az összes többi, aminek annyi idő elég, hogy odafagyassza az ember kezét a barátságtalan kapaszkodóhoz, amíg átzötyög a hídon. A várakozó emberek közül néhányan kicsit csodálkoztak, hogy egy halk nyikkanás sem érkezett a kerekek felől, amíg begurult, de olyan nagyon azért nem érdekelte őket a dolog. A vezetőfülkében most mintha sötétebb lett volna a szokásosnál, nem látszott a jól megszokott, fűtetlen fülkében, nagykabátban kuporgó villamosvezető. Talán új ablakok, sötétített üveggel, fene tudja. Hol érdekli ez az embert, ha épp próbál nem megfagyni abban a néhány percben, amíg tétlenül villamosra vár?

 Aztán kinyíltak az ajtók. Szintén hangtalanul, még csak halk suhogás sem hallatszott felőlük. Ez már többeknek feltűnt. Felújították volna? Nem látszik rajta. Valami mégiscsak történhetett vele. A fel-leszálló emberek zaja elnyomta a csendet, a beszélgetés is felerősödött az utastérben. A leszállókon valami furcsa bódultság látszott, mintha épp most ébredtek volna, és még nem vették volna fel a körülöttük lévő világ ritmusát.

 A mozgás megszűntével becsukódott az ajtó, nesztelenül, szinte belebegett a helyére. Elmaradt az ajtócsengő berregése, az ajtók sziszegése, majd a berregést lezáró hangos csattanása. 

 Aztán a villamos elindult. A legkisebb nesz sem hallatszott ezalatt a járműből. Hiányzott a relék hangos csattogása, az ablakok nem verődtek hangosan a keretükben. Puha és nesztelen volt minden mozgás, szinte észrevehetetlen volt a gyorsulás. Az emberek kezdtek elhalkulni, az indulás után néhány másodperccel az utolsó gyér szövegfoszlányt is elnyelte az utastér fagyos, téli levegője. A külvilág zajai sem hatoltak már be. Komótosan felkanyarodott a hídra és nekiindult. A kriptai csendet semmi sem törte meg. Az induláskor megszorított reklámszatyor halk zörrenése szinte ordításnak hatott.

 Az emberek némán, hitetlenkedve hallgatták az emelkedő és süllyedő tüdők által megmozgatott ruhadarabok halk, súrlódó neszét, a kapaszkodón megreccsenő bőrkesztyűt, a saját vér dobolását a fülben, a szívdobbanást, a párafelhőket eregető halk sóhajokat. Senki sem merte megtörni ezt a varázst. A tökéletes, fagyott némaság ráült az utastérre. Kővé dermedő, kifejezéstelen arcok zuhantak bele saját gondolataikba. Az üveges, mozdulatlan tekintetek már nem keresték egymást, mögöttük vadul kergetőző gondolatok próbálták megfejteni a rejtélyt.

 Aztán már nem próbálkoztak vele. A teljes csend hamar bénulttá tette a gondolatokat is. A villamos átlebegett a hídon, kizárva mindent és mindenkit, ami odakinn volt, közeledve a megállóhoz. Bódult tekintetek bámulták az ablakon túli világot, ami színes, szélesvásznú némafilmként élte szokásos életét. 

Finoman lassulni kezdett a megállóhoz közeledve, szinte észrevehetetlen volt a pillanat, amikor végül megállt. Hangtalanul kilibbentek az ajtók.

 Hirtelen betódult a kinti világ kürtölése, motorzúgása, egy távoli sziréna hangja, a megállóban lévők beszédfoszlányai. Jónéhány másodperc kellett a leszállóknak, hogy megmozduljanak. Aztán felberregett az ajtócsengő, hangosan sziszegve, nagyot csattanva bezárult az ajtó. Felzúgtak a villamos motorjai és relék csattogása közepette, csörgő, nyikorgó kerekekkel, vadul rázkódó ablakokkal továbbindult a következő megálló felé.

 Azok néhányan, akik leszálltak, üres tekintettel néztek utána, mintha valami álomból rázták volna fel őket hirtelen. Páraknak feltűnt a megállóban néhány bénultan álló ember, de pár perc múlva, amikor már nem hallották a távozó villamos csörömpölését, a bénultság feloldódott, az üveges tekintetek kiolvadtak és mindenki továbbindult a maga zajos útján.

Mitől jó?

2017.01.06. 03:24 - Simon.Péter

Címkék: zene net előadás

Van egy éneklő francia lány, aki miatt már most tudom, hogy legközelebb a neten született hírességekről kéne írni, mert rendkívül bölcsnek érzem magam ezügyben és ez a rengeteg bölcsesség mind kikívánkozik. (szarkazmusveszély!)

Ez a fiatal francia lány, azt hiszem, először MySpaceen osztotta meg a dolgait, amire rátalált valaki - ez a valaki a producere most és koncerteket szervez neki. A Youtubeon is megtalálható egy egyszerű és kezdetleges produkciója. Ennek az összetevői:

Egy gitár - de nem virtuóz gitárjátékot látunk, sőt!

Egy loopbox nevű szerkezet, ami azt tudja, hogy ismétli a már elhangzottakat és előre programozott dolgokat is lejátszik -  az alig másfél perces videót először látva végig attól féltem, hogy rossz helyre nyúl benne és megrázza az áram. 

A szoba - én ide elképzelem a naponta átdübögő szomszédokat, akiket zavar ez az énekelgető bolond.

És a lány - akit jó hallgatni ugyan, de csak a hangja miatt azért valószínűleg nem lesz az évszázad énekese.

De ez a lány ezeket az olcsó, egyszerű dolgokat megtölti saját magával. Tehetséges és fanatikus. Tehetség nélkül csak egy szerencsétlen bolond lenne a sok közül, akiket az a balszerencse is ért, hogy exhibicionisták. Fanatizmus nélkül pedig ezt otthon, egyedül csinálná minden eszköz nélkül és eszébe sem jutna, hogy ezt bárki másnak hallania és látnia kéne.

És ami az egészből kisül, az te jó ég, mennyire jó!

Mielőtt továbblépnék, muszáj belinkelnem, hogy mindenki lássa ezt az exhibicionista, fanatikus, tehetséges bolondot, akinek ezt az alig másfél percét nem hiszem, hogy harmincnál kevesebbszer néztem már végig.

 Aztán szerencsénkre kinőtte magát és elkészítette a szerintem legkreatívabb klipet valaha, aminek szinte minden vágása önmagában is egy jó ötlet (jó, ezek egy része ismerős lehet már máshonnan, de nem így), ezek vannak sorba fűzve:

Toulouseban született, de élt Kongóban és az arab világban is - szinte minden számában tetten érhető egy-egy afrikai vagy keleti motívum.

 Vannak persze zenekaros koncertjei is, de képes arra is, hogy kiáll egy színpadra egyedül a loopboxával (ami azóta már persze profi cucc, és már nem kell aggódnom, hogy agyonvágja) és elviszi a műsort a hátán. Megtölti a produkciót saját magával. Nem is kell ennél több, mert amikor nézem és hallgatom, nyomokban sincs bennem hiányérzet. Nem hiszem, hogy egy szerző vagy előadóművész ennél többet elérhet.

Remélem, hogy ez a tehetséges, fanatikus bolond kellően makacs is, és nem hagyja, hogy kizökkentsék ebből az állapotából.

 

 

Kávé

2017.01.03. 20:22 - Simon.Péter

jemenifuszeres.jpgA kávé az univerzum biztos pontja. Az Alfa és az Omega, a Jin és Jang, a fekete és fehér, az anyag és antianyag, vagy Bud Spencer és Terence Hill. Vagy mindez egyben. És még finom is. Ha épp nincs mit csinálni, vagy várni kell valamire, ej, de jó lenne egy kávé! Jó könyvem van, amit olvasnék? Ehhez pont passzolna egy kávé. Plázában vagyok és van még időm a megbeszélt találkáig? Egy kávé addig pont jól fog esni. Akkor is, ha aznap már a hatodik lesz. Immunis vagyok rá, úgy tűnik, ami egyelőre még nem tudom, hogy balszerencse, vagy ugyanez bal nélkül. A kávé az utolsó mentsvár, a megbízható menedék, a frusztrációk feloldása. A piros és kék pirulák közül a kék. 

Hát még ha az ebook-olvasóm is nálam van! Általában nálam van. Egy jó ebook és egy finom kávé, amit most épp jemeni fűszeresnek hívnak, ha jól emlékszem. Fűszeresnek fűszeres, ezt érzem, továbbá rendkívül finom. Hogy mennyire jemeni, azt meg nem én leszek, aki el tudja dönteni. Ha csak feleannyira jemeni, mint amennyire finom, fűszeres és tejszínhabos, akkor biztosíthatok mindenkit: ez egy rendkívül jemeni kávé.

Ezek megfelelő konstellációja jelentheti egy nap csúcspontját, igaz, ez nagyon rövid ideig tart. Egy kávézó - mostanában alkalmanként egy Frei-kávézó (azt hiszem, nem is ez a neve - szóval az egyik Frei-féle kávézó), ahová néha rövid pillanatokra beugrom, nem a tökéletes választás ehhez, mert túl sok ember van ott is.

De egy-két jó pillanat azért ott is van, még az alatt a rövid idő alatt is, amit ott töltök. Ezt onnan veszem észre, hogy olyankor nem tudom, mi történik körülöttem. Ha erre valamiért ráeszmélek, akkor gyorsan felnézek a könyvből és igyekszem behozni a lemaradást (elég depresszív könyvet olvastam most, nem is rossz belőle néha felnézni). Az idős pár közben levette a kabátját és halkan beszélget Zoltánékról, az aranyos lány, aki mögöttem ült, most a pultnál áll, a szimpatikus pultos srác közben úgy tűnik, a bejárat mellől teleportált (te jó ég, egy szuperhős?!) és most velem szemben a pénztárnál van. A fickó meg, aki megmagyarázhatatlan módon és oktalanul ellenszenves volt, amikor bejöttem, szerencsére már nincs itt. Nem tudom, miért szerencse ez, de valahogy örülök neki - gyarló dolog, szégyellem is kicsit... űrlények vihették el és talán jobb élete lesz egy másik bolygón.

Mindez lezajlik kettő és fél másodperc alatt, aztán visszamerülök a könyvembe a következő kortyig vagy feleszmélésig, ami túl hamar jön.

A felnézések gyakorisága pedig azon múlik, mennyi zavaró, susmorgó, csiripelő, mormogó, zötymörgő, bugyborgó, kabátlevevő, sóhajtó, Zoltánozó és még egyéb mindenfélét csináló ember van körülöttem. Igazából mindenhol túl sok az ember, ami néha jó. Sőt, talán gyakrabban jó, mint amikor nem. De ihletett pillanatokban, amit pl. egy ebook-kávé együttállás okozhatna, a kevesebb több lenne. Lehet, hogy egyszemélyes freikávézók kellenének. Esetleg halk zenével. Talán otthon kéne egyet csinálni... csak nem tudok olyan jó kávét csinálni, mint amit a freiben adnak. (mint minden, persze, ez is freiben dől el... jajj)

És ha ma nem lett volna egy olyan ihletett pillanat - becslésem szerint 0,5-0,7 másodpercnyi ideig tarthatott, amikor eldöntöttem, hogy hiányzik, hogy nem írogatok néha f*ságokat, akkor ezt se írtam volna le...

Lehet, hogy lesz folytatása. Ez az ihletett pillanatokon múlik. Én sodródnék velük, csak mostanság sok volt a szikla, ami megakasztott.

 

 

Gerinc

2012.04.01. 23:59 - Simon.Péter

Címkék: schmitt gerinc tartás

A gerinc a törzs vázának a legfontosabb alkotója, háztetők síkjainak a metszésvonala, hegyláncok felső, a kontúrt messziről meghatározó része, a mérnöki gyakorlatban pedig egyes tartótípusok alsó és felső övét összekötő elem. Tart, meghatároz valamit. Gerinc hiányában az addigi tartás vagy határozott forma tűnik el, a gerinctelen struktúra pedig összeroskad, leomlik, deformálódik, alaktalanná válik.

Átvitt értelemben is használják a tartást, mint a gerinc lényegét kifejezve vele. Ha valakinek gerince van - és ez csak a szövegkörnyezetből derül ki - az nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy belső szilárd vázzal rendelkező élőlény. Ha a szövegkörnyezet olyan, akkor több belső szilárd vázzal rendelkező élőlény közül is - különösen, ha a fejlettség legmagasabb ismert fokán lévő létformáról van szó - mondhatják valamelyikre, hogy van gerince. Vagy azt, hogy nincs, holott egy egyszerű Röntgen megmutatná, hogy van.

Érdekes módon a legfejlettebb ismert létforma egy magas rangú hazai képviselőjéről mondják-írják tekintélyes hazai (de ha tekintélyről van szó, inkább külföldi) gerinces létformák és szervezetek, hogy márpedig neki nincs. Működését elnézve ez valóban igaz lehet, de az ember mindig kételkedik, hogy ilyen formátum nélküliség és folyékony, simulékony alaktalanság hosszútávon nem lehet életképes. Nemrég viszont készült egy átvitt értelmű Röntgen-felvétel, ahol a Röntgen-asszisztens szándéka ellenére is egyértelműen látszott a képen: bizony, gerincnek nyoma sincs. Egy ilyen formátlan kocsonyaszerű izé is lehet életképes, akár hosszú távon is.

Mivel már csak beosztása szerint is követendő példát mutat, egyértelmű az üzenet: Kocsonyaként élve és dolgozva hosszú és sikeres karrier állhat előttünk. A gerinc csak egy anakronizmus, az érvényesülés gátja.

Itt az idő!

2011.10.16. 20:12 - Simon.Péter

Címkék: ember abszurd emberiség bolygó valóságshow

Ezt olvastam a minap egy műsor (talán valóságsó?) ajánlójában:

"Annamari - miután megitatta a törpedisznót - odaült Verához, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy közölje vele: nem szimpatikus számára. Bandika pedig szemtől szembe találta magát Veronika melleivel. "

Itt az idő. Nem kell ezt tovább húzni. Az emberiség megérett a pusztulásra.

 

 

Kell az atom

2011.03.15. 21:27 - Simon.Péter

Címkék: atom történelem japán földrengés energia erőmű cunami fukushima

A japánoknak nincs szerencséjük az atommal, de közben szerencséjük van vele. Ha nincs a háborús vereség, vagy ha vereség van is, de nem ilyen brutális módon bekövetkező, akkor talán más ország lenne. Évtizedek alatt egy arra alkalmatlan helyen a semmiből létrehozták a világ egyik vezető ipari hatalmát. Többek között az atom miatt is. Elszántsággal, beengedve és megtanulva mindent, ami hasznos lehet a jövőben, hogy aztán jobban csinálják, mint hajdani mestereik.  Olyan mentalitással, ami elképzelhetetlen egy nyugati embernek. Értsd: áramkimaradások vannak, állandósult az élelmiszerhiány, akadozik a közlekedés, ahol megmaradt, de nincsenek lázongások,  nincs rablás és fosztogatás a kiürült városrészekben, sőt, akinek van és megteheti, felveszi az ingét és a nyakkendőjét, hogy dolgozni menjen, ha van hová. A többiek pedig türelmesen állnak a sorban és várják, hogy legyen enni - és innivaló.

Mindezt négy nappal a Japánt valaha ért legerősebb, világviszonylatban pedig ötödik legerősebb földrengés után (amiben nem dőltek össze a toronyházak és az atomerőművek) és egy statisztikailag ezerévente előforduló méretű cunami (ami már Japán felkészültségének is sok volt) után, egy bajban lévő atomerőmű képletes árnyékában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Négy fukushimai blokkban küzdenek azért, hogy a sugárzás, amennyire lehetséges, bent maradjon, vagy a lehető legkisebb mértékben jusson ki. Szó sincs Csernobilról (arra ez az erőműtípus alkalmatlan), úgyhogy az ebből biztosan hamar megszülető filmekben nem lesz világmegmentő hős, de hősök biztos lesznek, nem is kevesen. A kettesben a két másik blokkban történt robbanás után folyamatosan azon dolgoztak, hogy megelőzzék a robbanást. Nem sikerült, robbanás volt ott is, sőt, már az ötös, hatos blokkokban is a hidrogén feldúsulása ellen küzdenek. Evakuált százezrek az erőmű körül, légtérzár  felette. A legfrissebb hírek szerint a legújabb hősök éppen a négyes blokkban születnek - és reméljük, hogy nem halnak meg. Tűz kitörését próbálják meggátolni, vagy egy már kitört tüzet oltani, nem világos a legújabb hírek alapján. Ha valami hasonlatossá teheti ezt az esetet a csernobilihez, akkor az egy komoly tűz, mi az atmoszférába juttatja mindazt, aminek a benntartásáért küzdenek napok óta.

Mindezek után - vagy inkább még közben - jön egy japán és azt mondja Oslóban, egyenesen bele a tévébe, hogy kell az atom.

"Szerintem nagyon nehéz, sőt, szinte lehetetlen harcolni a globális felmelegedés ellen az atomenergia nélkül."

Ennek a japánnak bizony igaza van. Nem is érdemes kiszámolni, hogy egy atomerőművet hány fosszilis tüzelőanyagot használó erőmű pótolhatna. Vagy mennyi napelemtábla és szélerőmű kellene helyettük. Rengeteg. 

Ha pedig kell, akkor legalább most érdemes ízlelgetni, mi is az a konténment, a forralóvizes reaktor (ezért nem lesz második Csernobil), mi a zónaolvadás, a reaktortartály, miért lesz egyszer csak ott hidrogén, ami aztán felrobban.

Mindezek mellett pedig érdemes követni az eseményeket, lehetőleg ott, ahol nem Csernobiloznak, hanem az elérhető információk alapján leírják, hogy mi történik pontosan.

Kell az atom. Egyelőre nincs más.

A dél keresztje

2011.02.24. 22:10 - Simon.Péter

Címkék: előadás színház vallás egyház hit abszurd katolikus

Naiv földi létem meghatározó élménye volt egy, a tévében (érdekes berendezés, talán egyszer majd elmesélem...) látott különleges közvetítés. Az apró hajlékomból egy ideje száműzött, majd nem pótolt (de talán nem is pótolandó) dobozban  egyik délben  egy bizarr  és érthetetlen eseményt sikerült megfigyelnem.

 Idős, komolynak látszó, felnőtt emberek elképesztő, valószínűleg igen kényelmetlen jelmezekben furcsa hangon beszélnek. Inkább énekelnek talán, bár az éneklésről addig egészen más fogalmaim voltak. Minden esetre valami természetellenesen magas, hosszan kitartott hangon csinálják azt, amit csinálnak (inkább tartózkodom a dolog nevén nevezésétől, mert nem tudom, mi ez a dolog). Egészen felkelti az érdeklődésemet a műsor, lehet, hogy mégis okkal van ez dél körül, talán az esélyegyenlőség, vagy az önmegvalósítás jegyében, vagy a liberális, minden művészeti ág felé nyitott, mindent megmutatni akaró műsorpolitika az oka. Elkezdem hát nézni, mint liberális gondolkodású, minden művészeti ág felé nyitott, mindent befogadni akaró Néző. 

  A jó néhány jelen lévő igen tiszteletre méltónak tűnő öreg és néhány, szintén biztosan tiszteletre méltó fiatal köpönyeges ember meghatározott koreográfia szerint bekapcsolódik a fennhangon beszélésbe, és néha lassú, méltóságteljes táncot lejtenek. Nyilván minden korosztály számára megtanulható, hiszen csak lassú lépésekből, valamint néhány dekás gyertyák vagy egyéb kellékek különböző magasságokba történő emelgetéséből áll. Hétköznapi táncokhoz képest munkavédelmi szempontból talán kicsit veszélyesebbnek tűnik, de amíg nyomon követtem a történéseket, mindössze egy alkalommal történt csak egy kisebb tűzeset. Egy kisebb, láncon lóbált tégely gyulladt meg füsttel töltve meg a termet, de szerencsére még idejében sikerült eloltani.

 A fiataloknak egyébként, mintha könnyebb dolguk lenne, az ő jelmezük talán könnyebb és egyszerűbb, bár nem kevésbé kényelmetlen. A fennhangon beszélésbe néha elképesztő ritmusérzékkel bekapcsolódik a színpad alatti tömeg is (nekik egyébként nem kell jelmezt viselniük), bár többnyire ugyanazt mondják, de néha a középen álló, legtöbbet beszélő szereplő felhívására énekelnek is. Igazán lenyűgöz a látvány. Kicsit úgy érzem magam, mint Darwin érezhette magát, amikor a Húsvét-szigeteken a pávák jól koreografált párzási szertartását figyelte, miközben jegyzetelte a látottakat, habár fogalmam sincs, Darwin járt-e valaha is a Húsvét-szigeteken, és hogy élnek-e ott pávák, akiknek van-e ilyen koreografált násztáncuk.

  Elkezdek a szövegre koncentrálni. Nem könnyű. Lehet, hogy a furcsa beszédmód arra való, hogy feledtesse a szöveget, végül is napjaink sikerzenekarai sem a szövegekből élnek meg, hanem a hangulatból. A nagyjelmezes öreg dallamvilága nem túl magával ragadó, de igazán mindent elkövet. Néha egy-egy mondat végén, az utolsó szótagnál  barokkosan fel-vagy leviszi a hangmagasságot (esetében inkább a hangerőt). Azt nem sikerült megtudnom, hogy az őt lentről hallgatók ezen meglepődnek-e, vagyis ez amolyan ébren tartó dolog, vagy ez is valamiféle koreográfia által meghatározott dolog (előbb-utóbb, talán eszembe jut a dolog helyett valami kifejezőbb is, amint ez megtörténik, használni fogom, természetesen).

  Szóval a szöveg. Igyekszem összerakni, elég sok szó esik benne „Jézus”, „Amiurunk”, „Szüzmária” (rövid ü-vel) és „Szentlélek” nevű egyénekről, ők a nagyjelmezes öreg elbeszélésének főszereplői, és igen sokszor elhangzik az „Ámen” szó, ami egyszerű gondolatelválasztó lehet, egyfajta szóbeli pontosvessző szerepét töltheti be. Az imént lehet, hogy nem pontosan fogalmaztam, amikor elbeszélésnek tituláltam a nagyjelmezes által elmondottakat. Inkább kéréseket fogalmaz meg, óhajtó, néha felszólító mondatok ezek.

 A tartalom elég egyhangú, néhány perc után unalmas. Gondolom, a nézőket a szép jelmezek és a nagyjelmezes öreg kitartása nyűgözi le. Nem is nagyon jellemző, hogy túl sokan otthagyják az előadást. Aki otthagyná, valószínűleg el sem megy rá, aki pedig elmegy rá, igen kitartó. Sokszor elhangzik, hogy „kérünk téged”, „add” „légy”, „ne légy!”, amiről rögtön eszembe jut a Monty Python féle előadásmód, ahol egy hasonló szertartásról volt szó, melynek mondanivalója az volt, hogy: jaj, ne süss meg nyárson, ne bánts minket, szabadíts meg minket, ne kínozz plíz, na jó, egy kicsit, csak épphogy hadd éldegéljünk kicsit, ne bökjél belénk vasvillát, ha már ennyi energiát belénk feccöltél, jajj, de jó is szenvedni és közben félni tőled, de légyszi ne vidd túlzásba a kínzásunkat (persze megérdemeljük, tudjuk), de hát nagyon fáj, ...meg ilyenek.

  Szóval az öreg jelmezes is ilyeneket mond, a lent figyelő tömeg néha helyesel. Biztosan nekik is fáj, de legalábbis nagyon átérzik, ami fejlett empatikus képességeket feltételez a hasonló előadásokra járókról. Hosszan és magas hangon beszél, a kéréseket kiegészítve néhány, e célra egy kiadványba összegyűjtött tanulságos történettel arról, hogyan is járt néhány régen élt, vezetéknév nélküli ember, akik kezdetben nem, de aztán rájöttek, utána halálukig nagyon, azóta meg mindenki róluk beszél. (egészen napjainkig, mert most már mindenki Beckhamnéről beszél)

  Az elég furcsa, hogy csak a nagyjelmezes beszél, a többiek csak az éneklésekbe kapcsolódnak be néha, de hát Gregor Józsefet sem lehetett könnyű leénekelni a színpadról, nem is akarta senki, gondolom, a nagyjelmezes öreggel is ez a helyzet (bár nekem nem tűnik utánozhatatlannak, ellentétben Gregorral, de nem is vagyok eléggé járatos ebben a (hmm...még mindig semmi) dologban ahhoz, hogy megítéljem a tehetségeket). 

  Hirtelen úgy tűnik, vége felé tart az előadás, mert egyszer csak megint elkezd mindenki énekelni (a lenti civilek is), a nagyjelmezes is járkálni kezd, aztán megszólal egy harang. Ez a szakzsargon egy olyan fémből készült szerkezetet takar, ami leginkább egy kupakhoz hasonlít, csak nincs benne menet, és nagyon nagy, továbbá nehéz, de leginkább nagyon hangos. Ennek a belsejét ugyanis egy másik fémdarabbal ütögetik borzasztómód, ami jellegzetes hangot ad, és a jelmezesek (meg a lenti tömeg is) mindennek igen nagy jelentőséget tulajdonít. Az egész hangszer kinézete nem túl döbbenetes (sokkal érdekesebb például a „Három Szoros” Gát Kínában), mi több egészen egyszerű, mégis anyagául szolgál kiváló, egymással és önmagával áthatásokat képező, művészi műsorzáró vágókép kompozícióknak, ami megint csak megérne egy misét.

Rövid filmfelvétel egy hasonló esetről:

A pótszerek sokféleségéről

2011.02.04. 21:45 - Simon.Péter

Címkék: drog alkohol vallás dohányzás hit ember abszurd katolikus pótszer tartás

Ahogy a poszáták lehetnek például kis poszáták, nagy poszáták és egyéb poszáták, úgy a pótszereknek is három nagy csoportja van. Lehetnek ehető, iható, tehető pótszerek, amelyek elhízást, függőséget, tüdőrákot, nem várt terhességet és még sokminden mást okozhatnak.

Lehetnek gondolható pótszerek, amelyek önámítást, komplexusokat, értelmetlen cselekedeteket, de sokminden jót is okozhatnak - ennek a pótszercsoportnak a közvetlen hatásai általában nehezebben kimutathatóak, mint az első csoportba tartozóké.

És persze lehetnek egyéb pótszerek, amelyek az eddigiek komplementer halmazát alkotják és minden eddig nem felsorolt dolgot okozhatnak. Minden bizonnyal az utóbbiak vannak a legtöbben. Az is valószínű, hogy sok az átfedés, gyakori az első két (vagy mindhárom) csoportba tartozók együttes használata. Egy valószínű és szemléletes példa lehet a pótszerhalmozásra, ha egy gondolható pótszer magunkévá tétele miatt egy iható pótszer használatához folyamodunk, de a lehetőségek száma végtelen, mínusz egy kicsi.

A legfontosabb és legnagyobb hatású pótszerek a gondolhatófélék családjába tartoznak. Mivel nehezen és leginkább a hosszútávú hatásaik által kimutathatóak, ezek jórésze legálisan használható, sőt, egyes pótszerek használata évszázadokon, évezredeken át kötelező volt. Az egyik legnagyobb hatású ilyen  pótszer a kerék, sőt, a kapuccsínó jelentőségével is vetekedő találmány, a vallás. Ennek a használata sok helyen még ma is kötelező, jobb esetben csak elvárt.

  Van ugyan néhány hely ezen a kicsi bolygón, ahol nem kötelező, de még csak nem is elvárt, mégis, az első csoportba, a tehetőfélék családjába tartozó dohányzás egyik következményéhez, a passzív dohányzáshoz hasonlóan, akaratuk ellenére erős hatással van a szert nem használókra is.

Pótszerek

2011.02.02. 22:57 - Simon.Péter

Címkék: élet vallás hit ember abszurd pótszer mankó tartás

Visszatekintve úgy tűnik, az ember pótszerek tömegével él és hal. A hal talán kevésbé. Nem csak megfogható dolgok lehetnek pótszerek, mint a kávé, alkohol, cigaretta, stb. (a stb. talán a legveszélyesebb mind közül), amelyek az unalom vagy a semmi helyett adnak valamiféle szertartást, kikapcsolódást, figyelemelterelést, élvezetet vagy egyszerűen csak tennivalót a kéznek, hogy ne lógjon ott olyan hülyén, hanem gyújtson rá. Lehetnek nehezen definiálhatók és megfoghatatlanok is.

Egyes pótszerek módszerek, amelyekkel elérhetjük, hogy ne kelljen olyan dolgokon rágódni, amelyekkel úgysem jutunk dűlőre, vagy ami még rosszabb, dűlőre jutunk, de nem tetszik az eredmény, ezért inkább azt gondoljuk, hogy nem jutottunk vele dűlőre. A nagy kezdőbetűs nagy dolgok ilyenek, mint a Zélet. (továbbá a Mindenség, meg Minden, amikről  egy ideje már tudjuk ugyan, hogy 42, de azt is érezzük, hogy ez nem túl sok)

Ha pedig nem tetszik az eredmény, vagy az az eredmény, hogy a nagybetűs kérdésre nincs Válasz, akkor jöhet néhány pótszer. Hit, vallás, fanatizmus, vagy csak asszimilálódni valamihez vagy valakihez és függővé válni tőle. Mankók ezek, amelyekre lehet támaszkodni, ha a saját tartás meginogna.

Ha pedig se mankó, se tartás, akkor élethosszig tartó depresszió, útkeresés, rossz útra tévedés vagy szuicid hajlam, habár ez utóbbi lehet a végletesen logikus gondolkodás eredménye is, ami valójában csak közönyös a saját lét iránt és csak kívülről tűnik többnek, mint közöny.

Kicsinek lenni

2011.01.29. 20:44 - Simon.Péter

Címkék: kicsi ember abszurd emberiség bolygó kicsiség

Kicsinek lenni jó. Mivel maga a bolygó, amin élünk is elhanyagolhatóan kicsi és jelentéktelen - valójában említésre sem méltó - a rajta lévő öntudatra ébredt érdekes anyagösszetétel még a bolygónál is elhanyagolhatóbb jelentőségű, ha az elképzelhetetlenül nagy egészet nézzük. Márpedig mi mást vehetnénk az összehasonlítás alapjául? Az egyetlen ok, amiért jelentősnek és fontosnak gondoljuk magunkat, az az a tény, hogy féltjük az életünket. Ez megint csak a kicsiségből fakad, hiszen nincs okunk félteni, ugyanis semmi jelentősége az egésznek. Az önmagunk féltése csak annak a bizonyítéka, hogy nem vagyunk tisztában a kicsiségünk mértékével és fontosnak gondolt létünk elhanyagolhatóságával. A kicsiség felismerése egy  fontos lépés a  nagyobbság felé, habár a nagyság, bármit is jelentsen ez,  ettől még elérhetetlen távolságban marad. Jobb inkább úgy fogalmazni: önmagunk felismert kicsisége egy lépés a kevésbé kicsiség felé. 

A kicsiséget nem éljük meg a mindennapokban, nem vagyunk tisztában vele. Egy-egy ízelítőt kapunk belőle, amikor természeti katasztrófa, vagy egy kevésbé kicsi, hozzánk képest viszont hatalmas és befolyásolhatatlan jelenséggel találkozunk. Egy földrengés ellen nincs mit tenni. Lehet olyan házat építeni, amiben megúszhatjuk, de ez a földrengést nem érdekli, megtörténik akkor is. Legfeljebb nem esik bajunk és maradhatunk még kicsik egy ideig. Érvényes ez bármilyen, általunk óriásinak gondolt, szintén elhanyagolható jelenségre. Egy meteor vagy egy cunami megmutatja, hogy az elhanyagolhatóhoz képest is milyen kicsik és tehetetlenek vagyunk. Ennek vannak persze fokozatai és lesz idő, amikor egy meteor talán nem okoz majd gondot.

Az általunk elképzelhetetlen mértékű egészhez képest nem lesz érzékelhető (ha lesz valaki, aki érzékeli) a jelentőségünk növekedése, de tény, hogy a saját nagyságrendünkön belül még sokat javíthatunk.

MIB - ők már tudnak valamit...

· 1 trackback

Embertelen jó

2011.01.21. 21:07 - Simon.Péter

Címkék: net online modern ember sudoku

A nyolcvanas évek kvarcjátékai, bruszlifilmjei és számológépes kvarcórái egy egész generációt neveltek fel. Az  akkor cseperedőké volt az emberiség történetének utolsó nem-online gyermekkora. Azóta minden megváltozott. Nincsenek már elfelejtett találkozók, mert rácsörögnek a feledékenyre, nincsenek már "Jé, hogy megváltoztál!" vagy éppen "Hát, te semmit sem változtál az elmúlt ötvenkilenc évben!" típusú mondatok, mert van fészbuk és iviv. És nincs szükség már arra sem, hogy emberek közé menjünk, hiszen van fészbuk és iviv.

Az emberekkel különben is, de leginkább együtt is csak a baj van. Beszélnek, néznek, jönnek-mennek, lélegeznek, sustorognak, reklámszatyrot zörgetnek, egyszóval borzasztó ellenszenvesen viselkednek. De szerencsére van fészbuk és iviv, sőt, online pizzarendelés, amivel az egyetlen gond, hogy azt is végül ember hozza ki. Azért bízhatunk benne, hogy ez is fejlődni fog a közeljövőben.

A cset már gáz, a tvitter (ami twitter) is rég elhúzott mellettem, a lájkolás per óra együtthatóm még messze elmarad az átlagtól, a telefon pedig sokkal okosabb nálam. Semmi szükség tehát az emberekre. Ja, és unalmasak is. Nincs rajtuk pl. sudoku. Akkor pedig mit lehet velük kezdeni, de őszintén?

 

A leendő néhaiságról

2011.01.21. 21:06 - Simon.Péter

Címkék: történelem emlék ember abszurd bölcs néhai

 

Egyszer mindannyian néhaiak leszünk, ami egyfelől a legbiztosabb dolog, amit állíthatunk, másfelől egyike a legnyugtalanítóbb és legmegnyugtatóbb dolgoknak. Nyugtalanító, mert néhaiként rengeteg kellemes dolgot már nem tehetünk meg, ami azelőtt nem okozott különösebb nehézséget és megnyugtató, mert sok kellemetlenség sem fog megtalálni minket, amelyek eddig megtaláltak. A néhaiság önmagában tehát az egyik legbiztosabb állapota az embernek, amelyet mindannyian átélünk majd. Illetve áthalunk.

Néhaivá válni más okokból is egyszerre jó és rossz. Jó, mert egy néhai általában – eltekintve a történelem néhány elvetemült néhaijától – jó és szimpatikus. Az emlékezetekben a legtöbb hétköznapi néhai csupa jóság és kedvesség, csupa szeretet és gyengédség, megannyi szép – valójában megszépült – emlék. A vele kapcsolatos emlékek megszépülése a néhaiság természetes velejárója. A megszépülés folyamata a néhaiság kezdetekor indul, esetleg, ha a néhaiság bekövetkezése előre látható, akkor kicsit előbb. Ez a folyamat elér egy csúcspontot, majd ezen a ponton elkezdődik egy másik folyamat, a feledés. A feledés nem okozza a megszépülés visszafordulását, idővel csak annak konkrétumait homályosítja el. A megszépült emlékek egyre halványabbak, és ami a végén megmarad, az maga a megszépülés, majd néhány generáció elmúlásával már az sem. Láthatjuk, hogy a néhaiság összes velejárója legfeljebb csak néhány következő generációra van hatással.

Amint elértük ezt az állapotot, már nem fog számítani, hogy az jó-e vagy rossz, mivel néhaiként tökéletesen értelmetlenek és gondolattalanok is leszünk, amivel együtt jár, hogy nem fogjuk tudni, mi a jó és mi a rossz, mivel tökéletesen semmilyen lesz minden. Így tehát most sikeresen megcáfolódott a teljes eddigi okfejtés a néhaiság lényegéről.

Annyi azért tanulságul levonható, hogy mivel néhaiként már minden mindegy lesz, nem is érdemes ezzel az egésszel tovább foglalkozni.