Egyszer mindannyian néhaiak leszünk, ami egyfelől a legbiztosabb dolog, amit állíthatunk, másfelől egyike a legnyugtalanítóbb és legmegnyugtatóbb dolgoknak. Nyugtalanító, mert néhaiként rengeteg kellemes dolgot már nem tehetünk meg, ami azelőtt nem okozott különösebb nehézséget és megnyugtató, mert sok kellemetlenség sem fog megtalálni minket, amelyek eddig megtaláltak. A néhaiság önmagában tehát az egyik legbiztosabb állapota az embernek, amelyet mindannyian átélünk majd. Illetve áthalunk.

Néhaivá válni más okokból is egyszerre jó és rossz. Jó, mert egy néhai általában – eltekintve a történelem néhány elvetemült néhaijától – jó és szimpatikus. Az emlékezetekben a legtöbb hétköznapi néhai csupa jóság és kedvesség, csupa szeretet és gyengédség, megannyi szép – valójában megszépült – emlék. A vele kapcsolatos emlékek megszépülése a néhaiság természetes velejárója. A megszépülés folyamata a néhaiság kezdetekor indul, esetleg, ha a néhaiság bekövetkezése előre látható, akkor kicsit előbb. Ez a folyamat elér egy csúcspontot, majd ezen a ponton elkezdődik egy másik folyamat, a feledés. A feledés nem okozza a megszépülés visszafordulását, idővel csak annak konkrétumait homályosítja el. A megszépült emlékek egyre halványabbak, és ami a végén megmarad, az maga a megszépülés, majd néhány generáció elmúlásával már az sem. Láthatjuk, hogy a néhaiság összes velejárója legfeljebb csak néhány következő generációra van hatással.

Amint elértük ezt az állapotot, már nem fog számítani, hogy az jó-e vagy rossz, mivel néhaiként tökéletesen értelmetlenek és gondolattalanok is leszünk, amivel együtt jár, hogy nem fogjuk tudni, mi a jó és mi a rossz, mivel tökéletesen semmilyen lesz minden. Így tehát most sikeresen megcáfolódott a teljes eddigi okfejtés a néhaiság lényegéről.

Annyi azért tanulságul levonható, hogy mivel néhaiként már minden mindegy lesz, nem is érdemes ezzel az egésszel tovább foglalkozni.