Tudta jól, hogy értékes és egyedi. Nincs még egy olyan, mint ő. Egy hatalmas dobozban lakott rengeteg társával és csak néhanapján engedték ki őket, hogy egymáshoz láncolva végigfussanak egy vakító lámpa előtt. Ebben az esztelen rohanásban egy másodperc alatt huszonnégy társával robogott el a kegyetlen fény előtt, hogy aztán hamarosan visszakerüljön a sötét dobozházába. Egy pillanatra láthatta csak fordított, nagyított mását valahol a távolban. Milyen méltatlan ez!
Őt Wes Anderson teremtette és nem volt még egy olyan, mint ő. A mellette lévők nem sokban ugyan, de különböztek tőle. És nem volt még egy olyan, aki ennyire Wes Anderson - darab lett volna. Mindegyikük a Mester gyermeke volt, de úgy érezte, nincs még egy ilyen tökéletes színvilág. Szomszédaiban már nincs meg így ez a kissé múltba révedő hangulat. Hiszen nála teljesedik ki a pasztellszínek melegsége és nyugalma. Az a furcsa, kicsit magányos, elgondolkodó melankólia. A kimért, ízléses kompozíció, amihez tudat alatt illatok és hangok is társulnak. Érezni a gyümölcstea illatát és távolabb, talán a szomszéd szobában mintha egy kandalló ropogna. Néha halkan megcsörren a teáskészlet valamelyik darabja. Ez mind ő volt. Ő idézte elő és a hatalmát bizonyította. És nincs még egy ilyen szimmetria - ó, azok a szimmetriák! A Mester hogy szerette őket! És ő ezek közül is a legtökéletesebb volt. A legtökéletesebb Wes Anderson - alkotás volt valaha. És többet akart, mint egy vakító villanás után eltűnni a dobozban.
Naponta kétszer, néha háromszor vették elő és ehhez igazította a tervét. A megfelelő pillanatban csak egy hajszállal közelebb lenni a vakító fényhez, hogy kicsit megolvassza a perforált béklyót, ami a szomszédaihoz láncolta. Csak rándulni egyet, hogy fáradjon a kötelék. Néha kicsit fájt, túl közel került hozzá, és megégette magát, de egyszer csak megadta magát néhány milliméter és egy repedés jelent meg a vékony perforációban. Aztán még néhány alkalom és megtörtént. Az utolsó fájdalmas rándulásnál, amikor minden eddiginél közelebb futott a fényhez, végre sikerült elszakadnia a szomszédjától. Az egyiktől teljesen, a másik oldalon még tartotta néhány milliméter. A rohanás hirtelen megállt.
Aztán nem emlékezett rá, mi történt. Egy olló csattogott, ragasztószalag recsegett egy hatalmas kézben, aztán, mintha minden ment volna tovább. De ő már nem volt ott. Az asztalon feküdt mozdulatlanul néhány hozzá hasonlóval, tőlük is elszakítva. Látta a hatalmas gépszörnyet, amint vadul hajtja volt rabtársait a vakító fény előtt, látta a szörnyhöz csatolva régi dobozbörtönét. És látta a keskeny fénysugarat, ami a gépház falán lévő lyukban eltűnt, hogy egy messzi, fehér falhoz csapódjon, villódzó színekkel leöntve azt.
- Jólvan, jólvan, bejöhetsz, csak maradj csendben! - a hatalmas kéz tulajdonosának dörmögő, lefojtott hangja volt. Aztán halk kuncogás, motoszkálás és az asztal felett egy kislány feje jelent meg. Széles mosollyal, és hatalmas copffal mindkét oldalon. Eltűnt. Mi történik? Hirtelen felborult a világ. Egy kéz ragadta meg és vakító fényár öntötte el.
- Nézd, apa, milyen szép! - és a zseblámpa fényén át csodálta új zsákmányát.
- Mondtam, hogy csak akkor maradhatsz itt, ha csendben leszel! Ne mondjam még egyszer! - a hang fojtott haragja ellenére csak egy kis kuncogás volt a válasz. Aztán tovább fürdött a fényben. A kislány forgatta, nézegette még egy darabig.
- Apa, nem lehetne lefényképezni? Tudod, úgy, hogy nagy legyen! Olyan szép! - ezt már suttogva mondta, de azzal az izgatott, gyermeki suttogással, ami talán hangosabb, mint a beszéd. A mély hang most nem válaszolt. Egyszer csak ismét táncolni kezdett a világ és a hatalmas kéz szorította ismét. Aztán megint a fény. Az a rettenetes, erős fény. Forgatták, émelyítő magasságba emelték, aztán megint az asztalon találta magát. Végre egy kis pihentető sötétség!
- Majd kitalálok valamit - mondta a fojtott dörmögés megint - de most már maradj nyugton! És vigyázz rá, ne veszítsd el!
Aztán megint táncolt egyet a világ és kuncogás közepette egy zsebbe került.
Vajon mennyi idő telhetett el? Fura, összemosódó emlékek... hideg, erős fények, villanások. Csobogás. Folyadék marta, valami hűs zuhany öblögette. Lágy fuvallatok, csepegés. Fogalma sem volt, mi történt és mennyi idő telt el a szabadulása óta. Lassan ocsúdott valami fura, mozgalmas álomból. Finom, lágy fényben fürdött és minden sokkal kisebb lett. Nem! Ő lett nagyobb! Hatalmas lett! És egészen másképp állt minden körülötte, mint eddig. Már nincsenek szomszédai! Egy gyönyörű, saját keretben terpeszkedett, egyedül. Egy szoba, alatta ágy. Alatta az ágyon egy kisgyerek-méretű játékmackó bámulta a szemközti falat. A kislány! Hát persze, most már mindent értett. A szoba falán volt, egyedül, hatalmasan, egy gyönyörű keretben.
Aztán valami megmozdult a szemközti falon, kinyílt egy ajtó és egy fej jelent meg két hatalmas copffal, és a vidám szempár egyenesen rá nézett. Mosolygott.
Utolsó kommentek