Egy leendő néhai ...

Néhaiként az ember sokkal bölcsebb és magabiztosabb, hiszen már túl van az egészen...

A másik blog

Utolsó kommentek

  • Simon.Péter: @DanielClyburn: vidékiek és fővárosiak. :) (2017.01.15. 19:19) Jelek
  • Simon.Péter: @DanielClyburn: De az. Az UV nagyon hangulatos villamos volt, csak nem télen. (2017.01.10. 18:34) Kis pesti csoda
  • Simon.Péter: Akkor kénytelen leszek új blogot indítani "Egy volt leendő néhai visszaemlékezései" címmel. (2011.10.23. 21:40) Itt az idő!
  • Simone Lewis: Mi lesz a bloggal, ha elpusztul a világ? Akkor már nem leszel leendő. (2011.10.20. 14:12) Itt az idő!
  • GuloGulo: miért van, hogy az embereket jobban izgatja mi van az élet után, mint az, hogy mi van az élet előt... (2011.04.03. 23:06) A leendő néhaiságról
  • Utolsó 20

A dél keresztje

2011.02.24. 22:10 - Simon.Péter

Címkék: előadás színház vallás egyház hit abszurd katolikus

Naiv földi létem meghatározó élménye volt egy, a tévében (érdekes berendezés, talán egyszer majd elmesélem...) látott különleges közvetítés. Az apró hajlékomból egy ideje száműzött, majd nem pótolt (de talán nem is pótolandó) dobozban  egyik délben  egy bizarr  és érthetetlen eseményt sikerült megfigyelnem.

 Idős, komolynak látszó, felnőtt emberek elképesztő, valószínűleg igen kényelmetlen jelmezekben furcsa hangon beszélnek. Inkább énekelnek talán, bár az éneklésről addig egészen más fogalmaim voltak. Minden esetre valami természetellenesen magas, hosszan kitartott hangon csinálják azt, amit csinálnak (inkább tartózkodom a dolog nevén nevezésétől, mert nem tudom, mi ez a dolog). Egészen felkelti az érdeklődésemet a műsor, lehet, hogy mégis okkal van ez dél körül, talán az esélyegyenlőség, vagy az önmegvalósítás jegyében, vagy a liberális, minden művészeti ág felé nyitott, mindent megmutatni akaró műsorpolitika az oka. Elkezdem hát nézni, mint liberális gondolkodású, minden művészeti ág felé nyitott, mindent befogadni akaró Néző. 

  A jó néhány jelen lévő igen tiszteletre méltónak tűnő öreg és néhány, szintén biztosan tiszteletre méltó fiatal köpönyeges ember meghatározott koreográfia szerint bekapcsolódik a fennhangon beszélésbe, és néha lassú, méltóságteljes táncot lejtenek. Nyilván minden korosztály számára megtanulható, hiszen csak lassú lépésekből, valamint néhány dekás gyertyák vagy egyéb kellékek különböző magasságokba történő emelgetéséből áll. Hétköznapi táncokhoz képest munkavédelmi szempontból talán kicsit veszélyesebbnek tűnik, de amíg nyomon követtem a történéseket, mindössze egy alkalommal történt csak egy kisebb tűzeset. Egy kisebb, láncon lóbált tégely gyulladt meg füsttel töltve meg a termet, de szerencsére még idejében sikerült eloltani.

 A fiataloknak egyébként, mintha könnyebb dolguk lenne, az ő jelmezük talán könnyebb és egyszerűbb, bár nem kevésbé kényelmetlen. A fennhangon beszélésbe néha elképesztő ritmusérzékkel bekapcsolódik a színpad alatti tömeg is (nekik egyébként nem kell jelmezt viselniük), bár többnyire ugyanazt mondják, de néha a középen álló, legtöbbet beszélő szereplő felhívására énekelnek is. Igazán lenyűgöz a látvány. Kicsit úgy érzem magam, mint Darwin érezhette magát, amikor a Húsvét-szigeteken a pávák jól koreografált párzási szertartását figyelte, miközben jegyzetelte a látottakat, habár fogalmam sincs, Darwin járt-e valaha is a Húsvét-szigeteken, és hogy élnek-e ott pávák, akiknek van-e ilyen koreografált násztáncuk.

  Elkezdek a szövegre koncentrálni. Nem könnyű. Lehet, hogy a furcsa beszédmód arra való, hogy feledtesse a szöveget, végül is napjaink sikerzenekarai sem a szövegekből élnek meg, hanem a hangulatból. A nagyjelmezes öreg dallamvilága nem túl magával ragadó, de igazán mindent elkövet. Néha egy-egy mondat végén, az utolsó szótagnál  barokkosan fel-vagy leviszi a hangmagasságot (esetében inkább a hangerőt). Azt nem sikerült megtudnom, hogy az őt lentről hallgatók ezen meglepődnek-e, vagyis ez amolyan ébren tartó dolog, vagy ez is valamiféle koreográfia által meghatározott dolog (előbb-utóbb, talán eszembe jut a dolog helyett valami kifejezőbb is, amint ez megtörténik, használni fogom, természetesen).

  Szóval a szöveg. Igyekszem összerakni, elég sok szó esik benne „Jézus”, „Amiurunk”, „Szüzmária” (rövid ü-vel) és „Szentlélek” nevű egyénekről, ők a nagyjelmezes öreg elbeszélésének főszereplői, és igen sokszor elhangzik az „Ámen” szó, ami egyszerű gondolatelválasztó lehet, egyfajta szóbeli pontosvessző szerepét töltheti be. Az imént lehet, hogy nem pontosan fogalmaztam, amikor elbeszélésnek tituláltam a nagyjelmezes által elmondottakat. Inkább kéréseket fogalmaz meg, óhajtó, néha felszólító mondatok ezek.

 A tartalom elég egyhangú, néhány perc után unalmas. Gondolom, a nézőket a szép jelmezek és a nagyjelmezes öreg kitartása nyűgözi le. Nem is nagyon jellemző, hogy túl sokan otthagyják az előadást. Aki otthagyná, valószínűleg el sem megy rá, aki pedig elmegy rá, igen kitartó. Sokszor elhangzik, hogy „kérünk téged”, „add” „légy”, „ne légy!”, amiről rögtön eszembe jut a Monty Python féle előadásmód, ahol egy hasonló szertartásról volt szó, melynek mondanivalója az volt, hogy: jaj, ne süss meg nyárson, ne bánts minket, szabadíts meg minket, ne kínozz plíz, na jó, egy kicsit, csak épphogy hadd éldegéljünk kicsit, ne bökjél belénk vasvillát, ha már ennyi energiát belénk feccöltél, jajj, de jó is szenvedni és közben félni tőled, de légyszi ne vidd túlzásba a kínzásunkat (persze megérdemeljük, tudjuk), de hát nagyon fáj, ...meg ilyenek.

  Szóval az öreg jelmezes is ilyeneket mond, a lent figyelő tömeg néha helyesel. Biztosan nekik is fáj, de legalábbis nagyon átérzik, ami fejlett empatikus képességeket feltételez a hasonló előadásokra járókról. Hosszan és magas hangon beszél, a kéréseket kiegészítve néhány, e célra egy kiadványba összegyűjtött tanulságos történettel arról, hogyan is járt néhány régen élt, vezetéknév nélküli ember, akik kezdetben nem, de aztán rájöttek, utána halálukig nagyon, azóta meg mindenki róluk beszél. (egészen napjainkig, mert most már mindenki Beckhamnéről beszél)

  Az elég furcsa, hogy csak a nagyjelmezes beszél, a többiek csak az éneklésekbe kapcsolódnak be néha, de hát Gregor Józsefet sem lehetett könnyű leénekelni a színpadról, nem is akarta senki, gondolom, a nagyjelmezes öreggel is ez a helyzet (bár nekem nem tűnik utánozhatatlannak, ellentétben Gregorral, de nem is vagyok eléggé járatos ebben a (hmm...még mindig semmi) dologban ahhoz, hogy megítéljem a tehetségeket). 

  Hirtelen úgy tűnik, vége felé tart az előadás, mert egyszer csak megint elkezd mindenki énekelni (a lenti civilek is), a nagyjelmezes is járkálni kezd, aztán megszólal egy harang. Ez a szakzsargon egy olyan fémből készült szerkezetet takar, ami leginkább egy kupakhoz hasonlít, csak nincs benne menet, és nagyon nagy, továbbá nehéz, de leginkább nagyon hangos. Ennek a belsejét ugyanis egy másik fémdarabbal ütögetik borzasztómód, ami jellegzetes hangot ad, és a jelmezesek (meg a lenti tömeg is) mindennek igen nagy jelentőséget tulajdonít. Az egész hangszer kinézete nem túl döbbenetes (sokkal érdekesebb például a „Három Szoros” Gát Kínában), mi több egészen egyszerű, mégis anyagául szolgál kiváló, egymással és önmagával áthatásokat képező, művészi műsorzáró vágókép kompozícióknak, ami megint csak megérne egy misét.

Rövid filmfelvétel egy hasonló esetről:

A bejegyzés trackback címe:

https://leendonehai.blog.hu/api/trackback/id/tr752688643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása