A kajafutár már előre bekészíti a visszajárót - tudja, mennyi borravalót szoktam adni. December végén pedig "buékol" és minden jót kíván arra az esetre, ha már idén nem találkoznánk; azt meg tudtuk, hogy jövőre megint biztosan fogunk.

A kedvenc evőshelyemen a kedvenc pincér már tudja, mit szoktam enni, néha csak azt kérdezi, autóval jöttem-e, mert ez dönti el, hogy fröccs lesz a vacsi mellé vagy egy mentessör.

A Libriben a pénztáros hölgy külön nekem szánt, széles mosollyal üdvözöl, pedig többet bámészkodom ott, mint vásárolok (talán pont ezért? jajj!).

A kávézóban a srác már megkérdezi, hogy Jemeni? (ami a fűszeres kávé) - mert tényleg azt szoktam ott inni.

 Jelentéktelen, de szívmelengető apróságok ezek. Ezek teszik emberivé az egyébként - ne legyenek illúzióink - bármelyikünk nélkül is ugyanolyan jól és hatékonyan működő gépezetet. És ettől már szinte el is felejti az ember, hogy csak egy apró adaléka az ételküldők bizniszének, a vidéki étkező-kiskocsma nyereségének, a Libri eladásainak vagy a Frei-kávézó (még mindig nem tudom, mi a neve) üzletmenetének. Ilyenkor jó tudni, hogy amellett, hogy ezeknek a gépezeteknek a fogaskerekeként vagy üzemanyagaként jár-kel az ember, ez a gépezet is emberekből áll és ezek - ellentétben magával a gépezettel - nem csak egy tételként tekintenek a velük kapcsolatba kerülőkre.

 Egy gépezet részének, kiszolgálójának vagy üzemanyagának lenni úgy, hogy gépként tekintek rá, messze nem olyan kellemes mint úgy, hogyha tudom, hogy emberek vannak ott is, emberek működtetik a maguk bajaival, kedvességeivel, morózusságukkal; sőt, néha emlékeznek egy másik emberre, ami egyébként ezeken a helyeken, ekkora embertömeget kiszolgálva a legkevésbé sem elvárható. Meg is lepődöm mindig, kicsit olyan, mintha váratlan ajándékot kapnék egy ismeretlentől.

 Még akkor is jó ez, ha esetenként morcosak. Az ismerős morcosság is sokkal jobb, mint az embertelenség vagy a hideg közöny. Mert a morcos, az legalább valamilyen és lehet hozzá viszonyulni valahogy. A "vala..." sokkal jobb, mint a "semmi..."

 És ezeket a pillanatokat igyekszem nem tönkretenni azzal, hogy rájuk telepszem. Egy-egy ilyen pillanatot nem tekintek úgy, hogy "felhívás keringőre", hogy a legközelebbi alkalommal már a férje, felesége, fia-lánya, barátnője egészségi állapotáról érdeklődjem. Nem hinném, hogy igénylik, és ezzel jót tennék, de nem is vagyok alkalmas arra, hogy megtárgyaljam valakivel a semmit csak azért, hogy ne legyen csend. És azt is sejtem, hogy van még hozzám hasonló néhány vagy néhány tucat ember, akik, ha mind felpörögnének egy-egy ilyen pillanattól, akkor jó eséllyel a nap végére az őrületbe kergetnék ennek a jó pillanatnak a megteremtőjét. És kár lenne érte. (Van egy nagyon jó mondás: "Az igazi barátság az, ahol már nem kínos a csend.") 

Sokkal értékesebb ez így. A kevesebb néha több. Sőt, a kevesebb szinte mindig több. És idővel, ahol ebben több van, mint kedvesség, emberiesség, ott úgyis lesz ennél több. Nem kell siettetni, sem erőltetni. Kiforrja magát, ahol kell. Lehet, hogy pár nap, hét, hónap, év múlva egy jót vacsizunk, kávézunk, beszélgetünk majd valamelyikükkel. Vagy összefutunk máshol, más környezetben és akkor megörülök majd a helyzet váratlanságának. Az is lehet, sőt, sokkal valószínűbb, hogy nem. Vidék és a főváros között gyakran ingázva néha itt, néha ott - ennek már csak a valószínűségszámítás szabályai miatt is kicsi az esélye. És ezt azért gyakran sajnálom is.

 De ha ennek ellenére is ezeknek a jó pillanatoknak egyike-másika bárhogy is továbbfejlődik, akkor már megérte. Az evolúció sokkal általánosabb elv, mint ahogy biológiából tanultuk, érvényes erre is - ami gyenge és tartalmatlan, az nem éli túl a pillanatot, ami erős vagy arra érdemes, az előbb-utóbb úgyis utat tör magának.

 Az ilyen élmények kicsit érthetőbbé teszik a 19. századi kávézók kultuszát. Az "irodalmi kávézók" világa volt a modern irodalom bölcsője, ahová írók, tudósok, kritikusok nem csak kávézni jártak, hanem a második otthonukká vált, ahol idejük jó részét töltötték. Olcsó és hatásvadász lenne lenne azon rugózni, hogy nem volt még net, de még tévé sem, ezért kénytelenek voltak minden élményre élőben szert tenni. Az interakció egyetlen módja a találkozás volt. Esetleg a valószínűtlenül hosszú ideig utazó kézzel írt levél.

Másik és hosszabb téma, hogy eléggé abszurd az irodalom ezen korszakát modernnek nevezni, de félek tőle, hogy még így tanítják, kellőképpen elriasztva minden gyereket attól, hogy a kötelezőkön túl valaha is könyvet vegyen a kezébe. (Az ifjú Werther szenvedése egyszerűen nem nyerhet az internettel szemben, de Rejtőnek, Vernének vagy Harry Potternek talán még lenne rá esélye; aztán jöhetnének a nehezebb darabok is)

 Mindezt úgy irigylem, hogy kevés dolog állhatna távolabb az irodalom bármilyen megnyilvánulásától, mint a jelenlegi munkám; de nem is ezt irigylem, hanem azt a bizonyos mindig ismerős, hazatérős, emberközeli kávéházi hangulatot.

 Ezek a villanásszerű élmények a tömegeket kiszolgálni akaró mindennapokban nem jellemzőek, vagy csak nyomokban. És pont ezért ezek ritka pillanatok nagyon értékesek. 

Lehet, hogy úgy százhúsz évvel lekéstem a saját ideális születési időmet? Ma már én sem választanám visszamenőleg a kávéház-kort, mert a netkorszak és a high-tech hiányozna. Nem tudom, mi a megoldás.