Kicsinek lenni jó. Mivel maga a bolygó, amin élünk is elhanyagolhatóan kicsi és jelentéktelen - valójában említésre sem méltó - a rajta lévő öntudatra ébredt érdekes anyagösszetétel még a bolygónál is elhanyagolhatóbb jelentőségű, ha az elképzelhetetlenül nagy egészet nézzük. Márpedig mi mást vehetnénk az összehasonlítás alapjául? Az egyetlen ok, amiért jelentősnek és fontosnak gondoljuk magunkat, az az a tény, hogy féltjük az életünket. Ez megint csak a kicsiségből fakad, hiszen nincs okunk félteni, ugyanis semmi jelentősége az egésznek. Az önmagunk féltése csak annak a bizonyítéka, hogy nem vagyunk tisztában a kicsiségünk mértékével és fontosnak gondolt létünk elhanyagolhatóságával. A kicsiség felismerése egy fontos lépés a nagyobbság felé, habár a nagyság, bármit is jelentsen ez, ettől még elérhetetlen távolságban marad. Jobb inkább úgy fogalmazni: önmagunk felismert kicsisége egy lépés a kevésbé kicsiség felé.
A kicsiséget nem éljük meg a mindennapokban, nem vagyunk tisztában vele. Egy-egy ízelítőt kapunk belőle, amikor természeti katasztrófa, vagy egy kevésbé kicsi, hozzánk képest viszont hatalmas és befolyásolhatatlan jelenséggel találkozunk. Egy földrengés ellen nincs mit tenni. Lehet olyan házat építeni, amiben megúszhatjuk, de ez a földrengést nem érdekli, megtörténik akkor is. Legfeljebb nem esik bajunk és maradhatunk még kicsik egy ideig. Érvényes ez bármilyen, általunk óriásinak gondolt, szintén elhanyagolható jelenségre. Egy meteor vagy egy cunami megmutatja, hogy az elhanyagolhatóhoz képest is milyen kicsik és tehetetlenek vagyunk. Ennek vannak persze fokozatai és lesz idő, amikor egy meteor talán nem okoz majd gondot.
Az általunk elképzelhetetlen mértékű egészhez képest nem lesz érzékelhető (ha lesz valaki, aki érzékeli) a jelentőségünk növekedése, de tény, hogy a saját nagyságrendünkön belül még sokat javíthatunk.
Utolsó kommentek