A leghidegebb este volt az utóbbi időben, a tél mintha néhány óra alatt akarta volna pótolni eddigi mulasztásait, kegyetlen, csontig hatoló levegőt fújt a megállóban várakozók arcába.
A villamos hang nélkül gurult be a peron mellé. Ugyanolyan rozoga, zajos, hideg, huzatos jószágnak tűnt, mint az összes többi, aminek annyi idő elég, hogy odafagyassza az ember kezét a barátságtalan kapaszkodóhoz, amíg átzötyög a hídon. A várakozó emberek közül néhányan kicsit csodálkoztak, hogy egy halk nyikkanás sem érkezett a kerekek felől, amíg begurult, de olyan nagyon azért nem érdekelte őket a dolog. A vezetőfülkében most mintha sötétebb lett volna a szokásosnál, nem látszott a jól megszokott, fűtetlen fülkében, nagykabátban kuporgó villamosvezető. Talán új ablakok, sötétített üveggel, fene tudja. Hol érdekli ez az embert, ha épp próbál nem megfagyni abban a néhány percben, amíg tétlenül villamosra vár?
Aztán kinyíltak az ajtók. Szintén hangtalanul, még csak halk suhogás sem hallatszott felőlük. Ez már többeknek feltűnt. Felújították volna? Nem látszik rajta. Valami mégiscsak történhetett vele. A fel-leszálló emberek zaja elnyomta a csendet, a beszélgetés is felerősödött az utastérben. A leszállókon valami furcsa bódultság látszott, mintha épp most ébredtek volna, és még nem vették volna fel a körülöttük lévő világ ritmusát.
A mozgás megszűntével becsukódott az ajtó, nesztelenül, szinte belebegett a helyére. Elmaradt az ajtócsengő berregése, az ajtók sziszegése, majd a berregést lezáró hangos csattanása.
Aztán a villamos elindult. A legkisebb nesz sem hallatszott ezalatt a járműből. Hiányzott a relék hangos csattogása, az ablakok nem verődtek hangosan a keretükben. Puha és nesztelen volt minden mozgás, szinte észrevehetetlen volt a gyorsulás. Az emberek kezdtek elhalkulni, az indulás után néhány másodperccel az utolsó gyér szövegfoszlányt is elnyelte az utastér fagyos, téli levegője. A külvilág zajai sem hatoltak már be. Komótosan felkanyarodott a hídra és nekiindult. A kriptai csendet semmi sem törte meg. Az induláskor megszorított reklámszatyor halk zörrenése szinte ordításnak hatott.
Az emberek némán, hitetlenkedve hallgatták az emelkedő és süllyedő tüdők által megmozgatott ruhadarabok halk, súrlódó neszét, a kapaszkodón megreccsenő bőrkesztyűt, a saját vér dobolását a fülben, a szívdobbanást, a párafelhőket eregető halk sóhajokat. Senki sem merte megtörni ezt a varázst. A tökéletes, fagyott némaság ráült az utastérre. Kővé dermedő, kifejezéstelen arcok zuhantak bele saját gondolataikba. Az üveges, mozdulatlan tekintetek már nem keresték egymást, mögöttük vadul kergetőző gondolatok próbálták megfejteni a rejtélyt.
Aztán már nem próbálkoztak vele. A teljes csend hamar bénulttá tette a gondolatokat is. A villamos átlebegett a hídon, kizárva mindent és mindenkit, ami odakinn volt, közeledve a megállóhoz. Bódult tekintetek bámulták az ablakon túli világot, ami színes, szélesvásznú némafilmként élte szokásos életét.
Finoman lassulni kezdett a megállóhoz közeledve, szinte észrevehetetlen volt a pillanat, amikor végül megállt. Hangtalanul kilibbentek az ajtók.
Hirtelen betódult a kinti világ kürtölése, motorzúgása, egy távoli sziréna hangja, a megállóban lévők beszédfoszlányai. Jónéhány másodperc kellett a leszállóknak, hogy megmozduljanak. Aztán felberregett az ajtócsengő, hangosan sziszegve, nagyot csattanva bezárult az ajtó. Felzúgtak a villamos motorjai és relék csattogása közepette, csörgő, nyikorgó kerekekkel, vadul rázkódó ablakokkal továbbindult a következő megálló felé.
Azok néhányan, akik leszálltak, üres tekintettel néztek utána, mintha valami álomból rázták volna fel őket hirtelen. Páraknak feltűnt a megállóban néhány bénultan álló ember, de pár perc múlva, amikor már nem hallották a távozó villamos csörömpölését, a bénultság feloldódott, az üveges tekintetek kiolvadtak és mindenki továbbindult a maga zajos útján.
Utolsó kommentek